Gyakori, hogy a különböző síterepek között csak nehezen tudjuk megtalálni a számunkra leginkább ideálisat. Oldalunkon objektív adatokat is közlünk, illetve a hazai és külföldi internetes felületek, katalógusok is segíthetnek megtalálni az ideális pályarendszert. A választás megkönnyítéséhez mellékelünk egy szubjektív beszámolót is, egy tapasztalt síelő tollából.

Murau

Murau a magyarok körében az egyik, ha nem a legnépszerűbb síterep. Ez nem véletlen, hiszen családoknak, táboroknak, kisebb-nagyobb baráti társaságoknak ideális környezet, hogy a síeléssel ismerkedjenek. A Kreischberg csúcstól a kabinos lift középső állomásáig vezető széles kék pályák lejtése kifejezetten alkalmas kezdők oktatására, bár a csúcsra vezető csákányos lift – a csákányos volta miatt – nem az igazi arra, hogy kezdő síelő kipihenje magát. A probléma a feljutással van és nem csupán a csákányos lift miatt: a kabinos liftnél gyakran alakulnak ki torlódások a középső állomáson, hiszen a kabinok sokszor már telten érnek fel a völgyből.
Aki már nemcsak ismerkedik a síeléssel, hanem már komolyabb lejtőkre is merészkedik, annak remek lehetőséget nyújtanak a Rosenkrantz csúcs alatti piros és fekete pályák. A csúcsra kétszemélyes ülős lift és csákányos felvonó visz fel.  Első pillantásra talán indokolatlan pazarlásnak tűnhet a két párhuzamos felvonó, és sokan csak a kényelmesebb ülőliftet használnák, de jómagam tavaly nagyon örültem a csákányos liftnek, mert a mínusz 12 fokban az erdőből kiérve olyan metsző jeges szél várta a síelőket, hogy örültünk, ha minél közelebb vagyunk a talajhoz, az erdő védelmében. Ennek a hátsó pályarendszernek nagy előnye – talán a gyakori zord időjárásnak köszönhetően – hogy szinte soha sem kell sorba állni, így aztán az ember addig róhatja a köröket, amíg a lába bírja.
A kreischbergi pályarendszert a 2008/2009-es szezonban bővítették az "Orange Sixpack" nevű hatüléses lifttel és a hozzá tartozó pályával. Őszinte véleményem szerint a legjobb lift a legkevésbé jó pályára került. A pirosnak jelölt pályában egy komolyabb letörés van, ami elrettenti a gyengébb képességűeket, de az előtte-utána lévő lankásabb rész nem jelent elég kihívást a gyakorlottabbak számára.
Az egész pályarendszer legkomolyabb és legnehezebb pályája a kabinos lift aljába vezető fekete 1-es pálya. Ez gyakorlott síelőknek is kihívást jelenthet, és igazi sportélményt nyújthat. Miután a hegynek ez az oldala szinte soha sem kap napot, a pálya jeges borítása eléggé megnehezíti azoknak a dolgát, akik a nap közben megtanult mozdulatokat a nap végén egy nehezebb pályán szeretnék kamatoztatni. Nem véletlen, hogy sokan úgy hagyják abba a síelést, ahogy elkezdték – tehát lifttel mennek le a völgybe. Kár, hogy csak a központi kabinos lifttel tudunk feljutni a csúcsra, így ha már a nap elején itt szeretnénk síelni, be kell állnunk abba a sorba, amelyben a későn ébredő sporttársaink várják, hogy feljuthassanak a hegyre. A romantikus lelkületűek számára az itt tapasztalt 30-40 perces sorbanállás már-már a régi szlovák síelések emlékét idézi.


Kaprun

A Kitzsteinhorn csúcs alatt elterülő gleccser Ausztria egyik legnépszerűbb síközpontja. A pályarendszer szerencsésen átvészelte a pár évvel ezelőtti tragédia következményeit és némileg megújulva várja a síelés szerelmeseit. Mint a gleccseren általában, itt is széles és viszonylag lapos pályák várják a síelőket, snowboardosokat. A csúcsokra vezető csákányos liftekkel sok pálya közelíthető meg, de ugyanakkor elmondható az is, hogy így viszont kevés idő jut a csúszások közötti pihenésre. A kissé lejjebb található ülőszékes felvonó alatti pályákon sem járnak azonban rosszul a síelők, hiszen ezek is kiválóak, és a gleccserpályák sem változatosak annyira, hogy egy egész napot síeljünk rajtuk.
Kaprun gleccser, tehát egész évben látogatható, ám nyári időszakban természetesen csak a felső pályákon lehet síelni. A tavaszi időszakban – március végén és áprilisban az Alpincenter alatti területen már nagyon vizes és elhasznált a hó a nap végére, így megtörténhet, hogy a 3000-es csúcsról porhóban induló síelő derékig elázva fog megérkezni a völgybe levezető központi lifthez.


Orcieres-Merlette

Meg kell említenem, hogy az itteni síelés nem tartozik életem csúcsélményei közé, még akkor sem, ha – talán először életemben – alkalmam nyílt igazi pályaszálláson lakni. Közkeletű és teljesen érthető felfogás, hogy a pályaszállás az egyik legjobb hely, ahol síelő apartmant találhat. Én ezzel szemben úgy vélem, hogy a sípályához vezető 5-10 kilométeres rövid autózás remek alkalmat nyújt arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait és lelkileg felkészüljön a síelésre. Persze főleg kisgyerekes családok esetében kétségtelen előnyökkel jár, ha valaki síbakancsban kilép a ház elé, felcsatol, és már indul is.
Orcieres-Merlette déli fekvése miatt a szó szoros értelmében ránk olvadt a hegy, és minden délután sárgásbarna pályákon bukdácsoltunk a buckák között.
Feledhetetlen élmény még ezzel a síközponttal kapcsolatban – bár ez nyilván nem Orcieres és a helyi szolgáltatók hibája – hogy érkezéskor és induláskor is botrány volt. Érkezéskor azért, mert a francia partner utazási iroda elszámolta a szállásokat, és néhány útitársunk 20 órás buszozás után úgy vette át a szobáját, hogy abban már valaki más lakott. Induláskor pedig a vendéglátó franciák háborodtak fel, mert néhány honfitársunknak az egész napos síelés után – helyett (?) – a szobájuk berendezésén vezették le felesleges energiáikat. Így aztán az öt busznyi magyar kompánia 7 (!) órán keresztül állt a buszok mellett a fagyban, míg sikerült tisztázni, hogy kinek, mennyi kártérítést kell fizetnie. Természetesen a vétkesek a Franciaországban szokásos kaució visszakapásáról is lemondhattak.
A magyarok körében egy időben nagy divat volt Franciaországban síelni. Ha valaki örömét leli a hosszú utazásban, akkor érdemes nívósabb síterepre – Risoulba, Brianconba – utazni. A prospektusokon feltüntetett millió pálya és lift ne tévesszen meg senkit, tapasztalatom szerint a francia pályák kicsit túl vannak értékelve, tehát gyakran piros vagy keményebb piros pályát is feketének jelölnek, és ugyanígy lesznek a kék pályákból pirosak.


 Tonale-Ponte di Legno

Ez az olasz síközpont három, jól elkülöníthető részre osztható fel. A Pressena gleccserre, a tonale-i sípályákra és Ponte di Legnora. A tonale-i sípályák nem jelentenek különösebb kihívást gyakorlott síelő számára, kezdőknek és napozni vágyóknak azonban ideálisak.
A Pressena gleccser és az aljából a völgybe vezető fekete pálya már tartogathat meglepetéseket. A széles, biliárdasztal simaságú 1 km hosszú gleccseren az ember megtapasztalhatja a sebesség, a carving és a gleccsersízés szépségeit. A kabinos lift tetejétől a völgybe vezető fekete pálya pedig igazi sportélményt jelenthet. Korábban a kabinnal versenyezve róttam a köröket egy barátommal és így egy fél nap alatt sikerült 17 kört megtennünk, ha jól emlékszem. Ez a pálya kiváló, bár a teteje kicsit köves, és nap végére az alja általában megadja magát a napsütésnek.
Ponte di Legno 9 km-re van Tonale pályáitól. Klasszikus hegyi kisváros szűk utcákkal, hangosan zúgó patakkal. Az itteni erdei pályákon általában lényegesen kisebb a tömeg, mint fent a gleccseren. Békés családi síeléshez ideális terület, ha valakinek nincsenek magasszintű elvárásai a pályákkal szemben. Alkalmas arra is, hogy valaki a megszerzett sítudását piros pályákon tökéletesítse.
Ponte di Legnoban igazi olasz vendéglátás várja az idelátogatót, és lehet, hogy nem tökéletes minden, de a helyiek mindent megtesznek, hogy a turisták jól érezzék magukat. A hüttében például első kíváncsiskodó kérdésünkre megmutatták, hogyan, miből készítik az olasz forró csokit.
Amikor egyik ismerősömet a családja egy új síléccel akarta meglepni városnézés közben, már záráskor értünk a sportboltba, ám a tulajdonos – nyilván üzletet szimatolva – nyitva tartotta üzletét. Nem csak hogy nyitva tartotta, hanem még azt is megvárta, hogy a fiú visszafusson a szállásra a sícipőért, hogy még ott helyben fel tudja fúrni a kötést a megfelelő helyre, és ne kelljen másnap a drága időt a síeléstől elvonni. Az ilyen apróságok be tudják aranyozni az ember szabadságát.


Val di Fiemme

Val di Fiemme több, egymástól jól elkülöníthető pályarendszerből áll össze, amelynek központi része Predazzo-Pampeago-Obereggen. Ha valaki csak a térképre pillant rá, nem is látja, milyen sokszínű és változatos vidék ez. Társaságunkkal szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen az ott töltött 6 napos síelés alatt egyetlen darab felhőt sem láttunk, végig tűzött ránk a márciusi nap.
Talán nem mindenki próbálta még a Kedves Olvasók közül, de ritka élményt jelent úgy síelni, hogy a pálya szélén tehenek legelnek, kikericsek nyílnak. Ez a tény elképesztő silányságú pályákat és hóviszonyokat feltételez, ami azonban korántsem volt így. A nem éppen a szorgalmukról elhíresült taljánok éjjel-nappal dolgoztak a pályák karbantartásán, így a lejtők csak a délutáni órákra adták meg magukat a napsütésnek. A pályák hibáinak folyamatos javítása azért volt meglepő számomra, mert a sí-kultúrája miatt példakép Ausztriában ezzel a jelenséggel sosem találkoztam.
A síterep fekete báránya talán Passo Rolle, ha valaki ezekre a pályákra nem jut el, akkor nem marad le különösebb élményekről. A szomorú emlékű Cavalesébe viszont érdemes elmenni, de nem a tragikus repülőgép-baleset miatt. Cavalese pályái feledhetetlen síélményt nyújthatnak, itt található az egyik legjobb fekvésű fekete pálya, mellyel síeléseim alatt eddig találkoztam. Ez valóban egy „álomszép” pálya.